A levegőben szálló pollenszemcsék a leggyakoribb allergének közé tartoznak, és minden évben emberek millióinak okoznak légúti allergiás panaszokat. A pollenallergia a leggyakoribb krónikus betegségek egyike. A tavaszi allergiás panaszok forrásai a füvek pollenjei (85%-ban) vagy a fák pollenjei (15%) lehetnek. A világban található több mint 50.000 fafajnak csak töredéke, 60-70 faj bocsát ki allergiát okozó polleneket.

A legtöbb ember tud az időről időre visszatérő panaszairól, de nem ismeri azok okát (fapollen, fűpollen vagy esetleg penészgomba). Minden tavasszal mikroszkopikus méretű ovális vagy kerek fapollen-szemcsék milliói kelnek útra a légáramlatokkal. Küldetésük az, hogy az ugyanahhoz a fajhoz tartozó másik növényt megtermékenyítsék. Néhány fa esetén ezt a feladatot a rovarok átvállalják, de a fák többsége ezt a szélre bízza. A kisméretű, száraz és könnyű pollenek akár több száz kilométert is képesek utazni és háromezer méteres magasságba is feljutnak. Így érthető, miért nem hoz teljes javulást néhány közeli fa kivágása. Ezek a könnyű, széllel szálló pollenek bejutnak az orrba, a torokba, rátapadnak a szem kötőhártyájára, és kiváltják az allergiás nátha jellemző tüneteit. Súlyosabb esetekben az alsó légutak is érintettek lehetnek. Előfordulhat az is, hogy fapollen-allergia esetén bizonyos zöldségek és gyümölcsök nyersen - például burgonya, sárgarépa, alma vagy körte - keresztreagáló antigénjeik miatt ételallergiás tünetekhez: a szájüreg és a torok viszketéséhez vezetnek. A fapollenek egymás között ritkán adnak keresztreakciót. Két kivétel azonban van: a tölgyfa, a bükkfa és a nyírfa pollenjei, valamint a cédrus és a boróka pollenjei. Előfordulhat tehát, hogy e két csoporton belül az egyik fa pollenjére kifejezetten allergiás betegnél még a csoportba tartozó másik fa pollenje is panaszokat okoz.

A fenyő pollenje viszonylag nagy mérete miatt könnyen észrevehető, azonban jóval kevesebb allergiás panasz írható a számlájára, mint gondolnánk. A fenyőpollen, ez a finom, sárgás színű por nehéz, ezért közvetlenül a fenyőfa mellett hullik a földre, és csak akkor okoz panaszokat, ha valakinek fenyőfák alatt áll a háza.
A fapollenek száma mindig magasabb a meleg, száraz, szeles napokon. Magas pollenszám esetén célszerű a lakáson belül maradni, különösen kora reggel, késő délután és kora este.

Antihisztaminokkal, lokálisan ható kortikoszteroidokkal a panaszok általában eredményesen kezelhetők. Ezek tartós használata sem jár jelentősebb mellékhatással. Kerülni kell azonban az érszűkítő hatású, a nyálkahártya-duzzanatot gyorsan csökkentő orrspray vagy orrcsepp tartós használatát, mert átmeneti javulás után nehezen kezelhető állapotromlást okozhat.

Az allergia kifejezés csak századunk elején született meg. Allergiás betegséggel azonban már az ókori Egyiptomból fennmaradt leírásban is találkozhatunk. Allergiás kórmechanizmussal lezajlott kórképet sejtet Menes fáraó esete, aki egy Nílus-parti séta során feltehetően darázscsípést követő sokkos állapotban halt meg. Az allergológiai tankönyvek bevezetőiben klasszikus esetként szokták megemlíteni Britannicus történetét, akinél lóra ülve rendkívül erős könnyezés és orrfolyás kezdődött, ami miatt képtelen volt lovagolni, így császár sem lehetett belőle. Helyette mostohatestvére, Néró formálta az ókori Róma történetét. III. Richárd esete is sokszor szóba kerül, aki eper fogyasztása után fellépő csalánkiütéseit fondorlatos politikai céljai megvalósítására is felhasználta. A középkorból származó példa a canterbury-i érsek esete, aki rózsa illatára megjelenő náthájáról, vagy az Itáliában feljegyzett macskaszőr-allergiáról, de igazából csak a XIX. század elejétől kezdett egyre világosabbá válni a tünetek háttere.

A nyitányt egy londoni orvos, John Bostock előadása jelentette, melyet az Angol Királyi Orvostársaság előtt tartott, és alapjául saját tünetei szolgáltak. Bostock catarrhus aestivus-nak, azaz nyári náthának nevezte betegségét, ami aztán a köznyelvbe szénanátha néven került át. Egész Angliára kiterjedő epidemiológiai vizsgálata során mindössze 28 (!) hasonló esetet talált. Egy másik tüsszögős angol, a manchesteri Charles Blackley nem elégedett meg panaszainak publikálásával és egy egyszerű epidemiológiai vizsgálattal, ő a tünetek okát szerette volna kideríteni. Növényi polleneket gyűjtött, és azokkal - mai szóhasználattal élve - speciális provokációkat végzett saját magán. A polleneket a bőrébe dörzsölve gyulladásos reakciót kapott, de kötőhártya-gyulladást, náthát, sőt hörgőgörcsöt is provokált magának. Ötletes módszerrel a levegő pollentartalmát is meg tudta határozni. Papírsárkányt készített, amire viaszos üveglemezkéket erősített, majd az ezekre tapadt pollenszemcséket mikroszkóppal vizsgálta. Kimutatta, hogy panaszainak erőssége a pollenszemcsék számával arányosan változik. 1873-ban publikálta a Szénanátha okának és természetének kutatásáról címmel írott könyvét, melyre Darwin is elismerő sorokkal reagált. Ő javasolta Blackleynek, hogy vizsgálja meg a széllel porzódó és a rovarok segítségével porzódó növények pollenjeinek hatásában mutatkozó különbségeket.

A XIX. század végén a szénanátha mellett több, ma már allergiás eredetűnek tartott betegséget írtak le. A vazomotoros rhinitis, vagy másik nevén nem-infekciózus perenniális rhinitis, az angioödéma (későbbi nevén a Quincke-ödéma) és az asztma pontos leírása is ekkortájt született meg. Néhány esetben ugyan feljegyezték, hogy ezeket a kórképeket önmagukban ártalmatlan idegen anyagok is kiválthatják, de a kórmechanizmus ismeretlen volt. A fordulat 1901-ben történt, amikor Albert monacói herceg Földközi-tengeri hajókirándulásra hívta meg a két neves párizsi élettanászt, Richet-t és Portier-t, azzal a kéréssel, hogy tanulmányozzák a medúza méreganyagát. Párizsba visszatérve Richet azzal próbálkozott, hogy kutyákban a medúza mérgével szemben rezisztenciát alakítson ki. Mitriádész király (i.e. 132-63) jól bevált módszerét alkalmazta, és fokozatosan emelkedő kis dózisokban adagolta a medúza mérgét. Egyik kísérleti kutyájának - Neptunusznak - az első adag után három héttel a letális dózis egytized részét adta be, amikor nagy meglepetésére a kutya váratlanul rosszul lett, és perceken belül elpusztult. Richet a jelenséget - a kialakítani kívánt profilaxis (védelem) ellentéteként - anafilaxisnak nevezte el. A reakciót tévesen a medúzaméreggel szemben fennálló természetes rezisztencia összeomlásával magyarázta, mégis máig használt fogalmat alkotott. Az anafilaxiával kapcsolatos munkásságáért 1913-ban orvosi Nobel-díjat kapott.

Richet kísérlete után egy évvel, 1902-ben Maurice Arthus igazolta, hogy anafilaxis önmagában nem mérgező anyaggal is kiváltható. Lószérumot adott nyulaknak, melynek során első alkalommal semmiféle reakciót nem észlelt. Néhány héttel később újból beadva a lószérumot, a beadás helyén erős gyulladás, helyenként bőrelhalás jelentkezett. Ezt a helyi anafilaxiás reakciót azóta is Arthus-reakciónak nevezik. Négy évvel később, 1906-ban Wolff-Eisner a szénanáthát, 1910-ben pedig Meltzer az asztmát “humán anafilaxiás reakció"-ként próbálta magyarázni.

1905-ben két bécsi gyermekgyógyász, Clemens von Pirquet és a magyar származású Schick Béla leírták, hogy a lóban termeltetett streptococcus-antitoxin ismételt adásakor néhány gyermeknél a megszokottól eltérő reakció (láz, nyirokcsomó duzzanat és csalánkiütés) jelentkezik. A tünetegyüttest szérum-betegségnek nevezték el. 1906-ban Pirquet a Münchener Medizinische Wochenschrift című folyóiratban írott cikkében a megváltozott reakciókészség jelölésére az allergia kifejezést javasolta, melyet két görög szóból (allos = eltérő és ergos = munka, reakció) rakott össze.

Az allergia mellett gyakran használjuk az atópia kifejezést is. Az atópia fogalmának megalkotói Cooke és Coca voltak. Senkinek ne legyenek rossz érzései, ha nem tudja pontosan, mit is jelent az atópia, ugyanis még az eredeti szerzők is egészen Coca 1959-es haláláig vitatkoztak a pontos definíción. Az atópia első definíciója csupán “a környezetben előforduló fehérjékkel szembeni érzékenység kialakulására való örökletes hajlamot" foglalta magában. Cooke és Coca voltak azok, akik a később említésre kerülő Prausnitz-Küstner reakcióban leírt szérumfaktort reagin-nak nevezték el. Cooke emellett - Mary Loveless-szel közösen - leírta a blokkoló antitestet is. Cocának kiemelkedő érdemei vannak az atópia fogalmának további tisztázásában, melyhez végül - Cooke-kal közösen - három feltétel együttes meglétét tartották szükségesnek: az örökletes hajlamot, a reagin jelenlétét és a pozitív bőrtesztet.

Az 1919-es év egy szerencsés megfigyelést hozott, melyről a New York-i Ramirez doktor egy neves amerikai orvosi szaklapban, a JAMA-ban számolt be. Egyik betege, akinek korábban sem asztmája, sem más allergiás panaszai nem voltak, a Central Parkban tett sétája végeztével konflisra szállt, miután váratlanul súlyos asztmás rohama alakult ki. Ramirez doktor kiderítette, hogy a beteg két héttel korábban transzfúziót kapott, a donor pedig egy asztmás és lószőrre allergiás egyén volt. Ez volt az első megfigyelés, ami arra utalt, hogy az asztma, illetve az allergia egy szérumfaktorral átvihető. A jelenséget tudományosan Prausnitz igazolta. Ehhez szükséges volt az, hogy barátja, a szülész professzor Küstner ne szeresse a halételeket. Küstner ugyanis gyermekkora óta allergiás volt a halra, és annak még a szagától is allergiás bőrtünetei és légúti tünetei jelentkeztek. 1921-ben Prausnitz a hal-allergiás Küstner szérumát saját alkarjának bőrébe adta be, majd másnap ugyanarra a helyre hal-kivonatot fecskendezett. Pozitív bőrreakciót kapott, melyet korábban a hal-kivonat egyedüli beadása esetén soha nem tapasztalt. Az allergia passzív átvitelében szereplő szérumfaktort Cooke és Coca nevezték el reaginnak. A reaginról ezután hamar kiderítették, hogy antitest, azonban eltért az addig ismert - mikroorganizmusok ellen termelődött - antitestektől, ugyanis

• a korabeli precipitációs eljárásokkal nem lehetett kimutatni (ma már tudjuk, hogy azért nem, mert nagyságrendekkel kisebb koncentrációban van jelen)
• hőlabilis, továbbá
• képes hosszabb időre megkötődni a bőrben, ahol ödémával és bőrpírral járó reakciót okozhat.

Rejtély volt az is, hogy a reagin miért nem sorolható be az akkor ismert immunglobulin osztályok (IgG, M, A és D) egyikébe sem. Míg a huszadik század ötvenes, hatvanas éveiben az immunológia más területein jelentős eredmények születtek, melyek közül többet Nobel-díjjal is elismertek, addig az allergológia fejlődése ezen a szinten évtizedekre megrekedt. A korabeli allergológusok tollpárnából, porszívózsák tartalmából és tyúkhúslevesből készült kivonatokat adtak be kezelés gyanánt az asztmás és a szénanáthás betegeik bőrébe. A kollégákban ez - talán érthető módon - nem ébresztett különösebb tiszteletet az allergológia tudománya iránt. A hatvanas évek végén azonban ismét gyors fejlődés kezdődött. Egyszerre három munkacsoport is azonosította azt az anyagot, ami azonosnak bizonyult a reaginnal, és amit később közös megegyezéssel IgE-nek neveztek el.

1967-ben az amerikai Ishizaka házaspár zseniálisan megtervezett kísérletében egy parlagfű-allergiás beteg szérumából izolálta az általuk gamma-E-globulinnak (E = eritéma) nevezett anyagot. Ugyanebben az évben egy svéd páros - Johansson és Bennich - egy myeloma multiplexes beteg szérumából izolálta a myeloma-proteint, amit a beteg nevének kezdőbetűi alapján kezdetben IgND-nek neveztek. RIA-technikával igazolták, hogy az IgND kis mennyiségben a normál szérumban is megtalálható, továbbá azt, hogy allergiás betegeknél az IgND mennyisége megnő. 1968-ban az Ishizaka házaspár találkozott Johanssonnal és Bennichhel. Kiderült, hogy mindkét munkacsoport ugyanazt az immunglobulin osztályt izolálta, és megállapodtak abban, hogy ezt a jövőben IgE-nek nevezik.

1997. június 3-án Rodosz szigetén, az Európai Allergológiai és Klinikai Immunológiai Társaság éves kongresszusán, a “Mi az allergia jövője?" című szimpózium keretében hozták nyilvánosságra az európai allergológia Fehér Könyvét. A szimpózium és a Fehér Könyv létrejötte az UCB Gyógyszergyárnak köszönhető. Ez a cég tette lehetővé, hogy a szerzők egy a világ zajától elzárt helyen sok-sok előtanulmány és vita után megalkossák művüket. A nagyalakú, testes kötet alcíme: Az allergiás betegségek: az európai közegészségügy problémája. A szimpóziumon el is hangzott: az allergiás bőrgyulladás, az allergiás nátha és az allergiás asztma várhatóan a 21. század egyik legfontosabb egészségügyi gondját fogják jelenteni, hiszen ma Európában minden harmadik újszülött később várhatóan allergiás beteg lesz.

Az allergiás betegségekkel kapcsolatos nehézségek már most is nagyok. Előfordulási gyakoriságuk ijesztő mértékben növekszik, különösen az 1960 után született népességben. Kialakulásukhoz az öröklött tulajdonságok és különösen a csecsemőkorban ható környezeti tényezők együttes hatása vezet, de újabb adatok arról szólnak, hogy a megbetegedés szempontjából már a terhesség alatt az anyát ért környezeti hatások is kritikus jelentőségűek. (Ebből a szempontból a terhes anya dohányzása az egyik leginkább veszélyeztető elem.)

A károsító környezeti tényezők elsősorban a gépkocsi közlekedésből erednek, bár más, főleg ipari jellegű környezeti szennyezésnek is lehet szerepe. Ezek a károsító behatások segítik elő azt is, hogy a pollenekkel szembeni túlérzékenység is egyre gyakoribb. Növekszik a lakáson belüli környezetszennyezők száma és előfordulási aránya is: a modern építkezési technológiák, szigetelő és tartósító anyagok, a lakberendezés változása (padlószőnyegek, kárpitok gyakoribbá válása), a gázzal való főzés és fűtés egyre nagyobb elterjedése és a városi lakásokban mindinkább kedvelt háziállatok (elsősorban a macskák) számának növekedése az allergizálódást segítik elő. Mindehhez a nyugat-európai államokban a megváltozott higiénés viszonyok és a korábbi évtizedekhez képest jelentősen megváltozott életstílus is társulnak, melyek az immunrendszernek az allergiák szempontjából fokozott “esendőségét" eredményezik: az anyák nem vagy csak rövid ideig szoptatnak, kevesebb a bakteriális eredetű fertőző betegség, a BCG oltás - mivel nem kötelező - esetleges, gyakoribbak a légúti vírusfertőzések. Mindezek következtében az allergiás betegségekben szenvedők aránya nagyjából 10 évenként megduplázódik, és az allergiás betegségekből adódó direkt és indirekt költségek csak az Európai Közösség országaiban évi 29 milliárd ECU-t tesznek ki.

Ezért is fordul a 22 szerző a politikusokhoz és a kormányokhoz, hiszen ezt a gondot az egészségügy maga nem tudja még részben sem megoldani. A betegség szinte gátlástalan előretörését csak olyan megelőző intézkedésekkel lehet - remélhetőleg - mérsékelni, amik messze meghaladják az egészségügy lehetőségeit. Elsősorban a környezetszennyezési kérdések megoldása, a dohányzás visszaszorítása, az anyatejes táplálás általánossá tétele, a tápanyagok allergénmentesítése, a védőoltások racionalizálása és a preventív gyógyszeres kezelés jöhetnek szóba, de állami feladatként oldható meg a betegség hatékonyabb felismeréséhez és gyógyításához szükséges orvosképzés és továbbképzés, valamint a beteg oktatásának ügye is.

Tartalmazza a Fehér Könyv számos európai állam, köztük Magyarország olyan adatait, amik a betegbiztosítók allergiásoknak nyújtott támogatásának arányaira, az orvosok allergológiai képzésére, az allergiával foglalkozó orvosok szakmai társaságaira és az allergiás betegek szervezeteire vonatkoznak. A Fehér Könyv szerzői között van Magyarországról Dr. Farkas Ildikó. Bizonyosan neki köszönhető, hogy a könyv bőségesen, naprakészen és hitelesen közli mindazokat a hazai, allergiás betegségekkel kapcsolatos adatokat, melyek hozzáférhetőek voltak. Az európai allergológia Fehér Könyve korszakos jelentőségű lehet a betegség további történetében, különösen, ha a benne foglaltakat minden érdekelt továbbgondolja és cselekedni fog.

Dr. Berta Gyula