Magyar Lant  2000. november


Regnum Marianum !!

Ledöntötték a keresztet

"Csoportosan elkövetett garázdaság gyanúja miatt indult eljárás öt budapesti gimnazista ellen, akik szerda hajnalban ledöntötték a Regnum Marianum-templom helyén álló emlékmû fakeresztjét a XIV. Kerületi Felvonulás téren. A fiatalemberek a kereszt talpazatára piros színnel a Budapesti Felszabadító Gárda szöveget írták fel, és egy ötágú csillagot rajzoltak.

A rendõrök egy elkövetõt a helyszínen elfogtak, aki megnevezte társait. Hármat közülük a rendõrség egyikük lakásán meg is talált, a jelenleg ismeretlen helyen tartózkodó ötödik társukat még keresik. ..."

(Népszabadság, 2000. November 2.)

Lefûrészelték a Regnum Marianum keresztjét

"Ledöntötték tegnap hajnalban a Regnum Marianum templom emlékére állított hatalmas fakeresztet a Felvonulási téren. Az öt tizenéves elkövetõbõl négyet rövidesen elfogott a rendõrség. Bevallották, hogy elõre kitervelték akciójukat.

Egy szemtanú jelezte hajnali három óra után húszkor, hogy az emlékmûvet tönkretették - tudta meg a Blikk a BRFK sajtóreferensétõl. A kiérkezõ járõr a közeli játszótéren egy alakot látott elrohanni. Utánaeredt, és pár száz méterre, a troli megállóban elfogta a 18 éves Z. Ádámot, aki bevallotta, hogy négy társával lefûrészelte és ledöntötte a fakeresztet. Megnevezte társait, akikkel egy gimnáziumban tanul. Hamarosan egy Izabella utcai lakásban elfogták a 18 éves L. Gábor Sándort, valamint a 17 éves J.D.-t és P.K.-t. Ötödik társuk nem került kézre.

A fiatalok elmondása szerint L.Gábor Sándor fûrészelt. Menekülés közben egy XIV. kerületi Abonyi utcai épület udvarán eldobták a lombfûrészt. Az emlékmû alapzatára ötágú vörös csillagot rajzoltak és azt írták: "Budapesti Felszabadító Gárda". A rendõrök lefoglalták az ehhez használt alkoholos filctollat is. ..."

(Blikk, 2000. November 2.)

Ötágú vörös csillagot rajzoltak a Regnum Marianum-templom emlékmûvének talapzatára

"Garázda fiatalok a talapzattól mintegy másfél méteres magasságban fûrészelték le a fakeresztet, majd ledöntötték. A kereszt egyik szára - valószínûleg az eséstõl - eltört. ... Az elkövetõk közölték, hogy tettüket elõre kitervelték. Elmondásuk szerint a fakeresztet L.G.S. fûrészelte el. A tettesek vallomása nyomán a rendõrök megtalálták a fûrészeléshez használt fekete nyelû, vas vágólapú lombfûrészt, valamint az Izabella utcai lakásból lefoglaltak egy piros színû alkoholos filctollat is. Ötödik társukat jelenleg keresi a rendõrség. ..."

(Magyar Nemzet, 2000. November 2.)

Rongálás a Regnum Marianum-emlékmûnél

"A BRFK öt budapesti gimnazistát vett õrizetbe csoportosan elkövetett garázdaság alapos gyanúja miatt, akik szerda hajnalban ledöntötték a Regnum Marianum templom helyén álló emlékmû fakeresztjét a felvonulási téren. ... Az állampolgári bejelentés nyomán a helyszínre érkezõ rendõrök megtaláltak egy 18 éves fiatalembert, aki elismerte, hogy négy barátjával együtt döntötte le a fakeresztet. A fiatalemberek közölték, hogy tettüket elõre kitervelték. ..."

(Magyar Nemzet, 2000. November 2.)

Barbárság vagy politikai akció

" ... Önként jelentkezett a rendõrségen tegnapra virradó éjjel az a fiatalember, aki részt vett a Regnum Marianum templom helyén álló emlékmû fakeresztjének ledöntésében - tájékoztatott a BRFK sajtóügyeletese. A rendõrség õrizetbe vette a 18 éves N. Dániel budapesti illetékességû tanulót. A BRFK sajtófõnöke, lapunknak elmondta, hogy abban az Izabella utcai lakásban, ahol tegnap a három gyanúsítottat elfogták, nem találtak arra utaló nyomokat, ami azt bizonyítaná, hogy az ifjak valamely szervezet tagjai lennének. Elmondása szerint a diák tettükre nem adtak egyértelmû magyarázatot. A fiatalokat egyelõre õrizetben tartják, az elõzetes letartóztatásról a késõbbiekben döntenek. Az öt gimnazista ellen csoportosan elkövetett garázdaság alapos gyanúja miatt indult eljárás. ..."

(Magyar Nemzet, 2000. November 3.)

Nem tetszett a kereszt

"Elkészült a Regnum Marianum emlékmûvének negyedmillió forintba kerülõ új fakeresztje, amelyet már a hét végén felállítanak a felvonulási téren. Ekkor tartja nagygyûlését a Kis Regnum Kápolnáért Alapítvány, tiltakozva a régi kereszt ledöntése ellen.

Nem tetszett az öt gimnazistának a Felvonulási téren, a Regnum Marianum templom helyén álló fakereszt, ezért fûrészelték el - tájékoztatta lapunkat a BRFK sajtóosztályának helyettes vezetõje. "

(Magyar nemzet, 2000. November 4.)

Újra áll a ledöntött kereszt

"Több ezer ember jelenlétében szentelték fel november 5-én, vasárnap délben a Rákosi Mátyás által leromboltatott katolikus templom, a Regnum Marianum helyét jelzõ új keresztet. A mindszentek ünnepének reggelén baloldali fiatalok által elõre megfontolt szándékkal ledöntött eredeti keresztet szinte pillanatokon belül pótolta a becsületes emberek adakozása és segítõkészsége. ..."

(Magyar Fórum, 2000. November 9.)

Harmadnapra feltámadott

"... November elsején döntötték le a Regnum Marianum keresztjét, és ezután csoda történt - ugyanis a kereszt november 4-én újra állt! Harmadnapra feltámadott!

November elsején a gyalázatot döbbenet, majd felháborodás követte, ami óriási erõket szabadított föl, a lelkekbõl kiszakadt az önzetlenség, és aki csak tudott segített. Ki pénzzel, ki munkával, ki imával - de a keresztény magyarok szolidaritása lenyûgözõ gyorsasággal parancsolt igazságot, és az ötödikei felszentelés magasztos pillanataiban több mint kétezer ember csodálhatta az idõk és eszmék viharaiban meg nem kopott szimbólumot, Krisztus keresztjét.

Ott voltunk, kétezernél is többen, annak ellenére, hogy a kommunista barbárság ellen tiltakozó nagygyûlést és felszentelést a média nem hirdette, sõt ismeretlen (de mégis jól ismert) erõk mindent megpróbáltak, hogy zavart keltsenek. Amint Vincze János a Regnum Marianum Alapítvány elnöke elmondta: az általa közremûködésre felkért mûvészek szereplését az õ nevében ismeretlenek lemondták. Ott álltunk, keresztény magyarok, a nagygyûlésen, és ezzel teljesítettük a bibliai parancsot, miszerint: az Úr napját megszenteld! Merthogy vasárnap volt éppen, és mi sokan, templomban voltunk. Mert templom az: igaz ugyan, hogy nincsenek falai és padjai, és szószék sincsen, de megszenteli a föld ott: magyar föld az, és kupola helyett Isten ege borult ránk, a kereszt pedig áll. Ebben a néhány napban minden magyar felelõs volt minden magyarért, és Istennek ez tetszett: áll a kereszt Mária országának templomában. Istennek ez tetszik, ezért: lesz magyar feltámadás!"

(Új Idõk, 2000. November 15.)

 

Petõfi Sándor:
Ha ébren meg nem látogatsz...

Ha ébren meg nem látogatsz,
Jõj hozzám álmaimban,
Jõj hozzám, meghalt életem!
Sok mondanivalóm van.

Hisz egymással mi ekkorig
Oly keveset beszéltünk;
Csak egy-két gyorsan illanó
Tekintet volt beszédünk.

Tudod, ha hozzátok menék,
Te mindig úgy futottál;
De más szobából titkosan
Rám gyakran pillantottál.

S öröm volt, látnom téged ott
Félig nyílt ajtó mellett,
Mikéntha láttam volna az
Egészen megnyílt mennyet.

Ha távozám: az ablakból
Tekintettél utánam;
Vélted, hogy észre nem veszem?
Oh, én mindent jól láttam.

De láttam temetésed is...
Csak ezt ne láttam volna!
Az a gödör, mely sírod lett,
Az lett szívemnek pokla.

Egyszerre lelkemet ezer
Mennykõ csapása érte...
Ekkor hullott alá a föld
Koporsód födelére.

Ott vagy te most, szent angyalom!
Eljõsz-e hozzám vajjon?
Mindenkor tárva lesz karom,
Ha jõsz, hogy átkaroljon.

Csak érintsen lehellete
Közelgõ szellemednek:
A mennybe föl, vagy sírba le,
Mindenhová követlek!

 

A Regnum Marianum templom története

Az 1919-es kommün alatt a Regnum Marianum féle cserkészetet felszámolták, úttörõ mozgalommá-lommá igyekeztek átalakítani, és lefoglalták a Damjanich utcai Házat egy követség elhelyezése céljából. Ekkor hagyta el az épületet Krywald Ottó is, a házfõnök, s távozása után az atyák Shvoy Lajos-t választották meg, aki a házfõnöki tisztet 1927-ig viselte, amikor is Prohászka Ottókár utódjaként székesfehérvári püspöknek nevezték ki. A kommün alatt a Regnum nagyszerûen felszerelt könyvtárát széthordták, elpusztították, s így a regnumi ifjúság évtizedekig lényegében könyvek nélkül maradt. A pénzügyi helyzet csak jóval késõbb alakult úgy, hogy ezt a nagy hiányt a Ház lakói pótolni tudták.

1919-es esztendõ végén az Esztergomi Fõegyházmegyei Hatóság plébániát alapított a regnumi kápolna körül, melynek hivatalos neve Magna Domina Hungarorum lett, de mindenki továbbra is csak a Regnum nevet használta. A plébános a házfõnök, Shvoy Lajos lett, aki kinevezését megelõzõen már régóta tagja volt a Regnum Marianumnak hitoktatóként és kongregációs vezetõként. Kitûnõ ifjúsági oktató, és a csapatát jól összetartó cserkészparancsnok volt, rendszeresen szervezett kirándulásokat. A plébánia berendezkedését és munkáját is hatékonyan és kíválóan megszervezte.

Az új plébánia saját, új templom építését tervbe vette és 1921-ben Templomépítõ Bizottságot alakított. Az építkezés legfõbb szorgalmazója Shvoy Lajos, és leghûségesebb munkatársa, Halász Pál atya volt. Az építkezés a késõbbi gazdasági válság ellenére is hatalmas lendülettel és lelkesedéssel folyt. Gróf Mailáth Gusztáv támogatásával, 10 év alatt, 1931-re készült el a Kotsis Iván tervei alapján délfrancia stílusban megépített, 1820 négyzetméter belsõ terû, soklépcsõs, kupolás plébániatemplom. A városliget szélén, a Damjanich utca tengelyében álló Nagy Regnum templom felszentelésére 1931. június-us 14-én került sor. Az 1919-es kommün leverése tiszteletére épült templom alapító okmányában a kommün viszontagságaira történõ utalás található: "Hálából a kommunizmusból való megszabadulásért". A templom egyik kövébe belevésték: "Soha többé!"

A pártdiktatúra alatt a II. világháború elõtti demokrácia intézményrendszerének, társadalmi struktúrájának megsemmisítése során különös figyelmet fordítottak a nemzet erejét adó oktatás, a kultúra, a hagyományok, a család és a gyökerek minél hatékonyabb elvágására. A vallásüldözés során a Regnum Marianum tevékenységét is betiltották, és az atyákat kiûzték a Házból. Mindszenty József hercegprímás letartóztatása elõtt a Regnum Maria-num Fogadalmi templomban ajánlotta fel hazánkat Szûz Máriának. A vallásüldözés a katolikus egyház bástyáját jelentõ Regnum Marianum templomot is utolérte: 1951-ben döntés született arról, hogy "városrendezési okok"-ra való hivatkozással - a felvonulási tér kialakítása miatt - regnumi plébániatemplomot fel kell számolni. A regnumi atyák minden tõlük telhetõtt megtettek, hogy a templomot megmentsék. Hamvas Endre püspökhöz is elmentek ez ügyben, - õ Mindszenty letartóztatása után esztergomi fõegyházmegyei apostoli kormányzó volt -, akinek egy heves veszekedés után Marosán György megígérte, hogy a bontási anyagot odavihetik, ahová akarják, és az állam épít majd új templomot. Az ígéretbõl persze nem lett semmi, és csak évek múlva sikerült elérni, hogy a templomért "kárpótlásul" egy pincekápolna kialakítására lehetõséget kapjanak.

A templom lerombolása nem ment könnyen. Ahhoz, hogy a mocsaras területen megálljanak a falak, az építéskor olyan erõs betont kellett keverni, amibe a bontáskor beletörtek a munkagépek fúrófejei. A kupola ledöntéséhez elvékonyították a pilléreket, és a templom hatalmas koronáját gerendákkal dúcolták alá, amelyeket meggyújtottak - de a kupola nem zuhant le, csak félrebillent. Így hát robbantani kellett. A templom lerombolása hetekig tartott.

A felvonulási térré átalakított területen, a templom helyének köze-lében karácsonykor állították fel Sztalin, gigantikus bronz szobrát, s a nagy vezér 70. születésnapja tiszteletérre beindított 70-es troli útvonala is átmegy a templom helyén. A Sztalin szobrot az 1956-os szabadságharc elsöpörte, de a templom helye nem sokáig maradt üresen. Az 1919-es kommün 50. évfordulója tiszteletére itt állították fel a Tanácsköztársaság jelképét, a futó leninfiút ábrázoló szocialista realista ihletésû remekmûvet.

A szobrot 1991-ben, a pápalátogatás után sikerült Keglevich István regnumi atyának eltávolíttatnia, s a templom helyét ma egy kereszt és egy emléktábla jelzi. Keglevich István minden évben tartott a keresztnél egy szentmisét a templomrombolás kezdetének emlékére, szeptember 12-ike körül. Keglevich István 2000. augusztusában bekövetkezett halála után Dr. Vincze János a Regnum Marianum Alapítvány elnöke vette át ezt a feladatot. A 2000. évben szeptember 17-én, október 23-án és a kereszt lerombolása elleni tiltakozó nagygyûlést tartották meg november 5-én - Dr.Vincze János szervezése mellett. A jövõben, minden nemzeti ünnepnapunk (október 23., március 15., június 4., augusztus 20.) alkalmával is fognak tartani a kegyhelyen megemlékezést.

K.K.

 

Kalocsa (2000. október 19.)

Vasárnap (2000.10.29-én) Kalocsán voltam Zia (Vass Terézia) barátnõmmel, abból az alkalomból, hogy emléktáblát avattak a KALOCSAI BÖRTÖN falán, azok emlékére akik a rendszerváltást megelõzõ idõszakban ártatlanul ott voltak politikai okokból fogva tartva. Zia barátnõm majdnem 7 évet töltött e falak között. Szívesen kísértem el õt erre az útra, nemcsak azért, mert olyan nagyon szeretjük egymást, és máskor is sok helyre elvittem õt már, hanem egyébként is úgy éreztem, hogy nekem is ott a helyem, ui. Édesanyám emlékének tartoztam ezzel, aki négy évet töltött e börtön falai mögött.

Mikor odaértünk, már több sorban állt a díszõrség, és a helyõrségi fúvószenekar. A Teremtõ, csodálatos meleg, õszi idõvel ajándékozott meg, napsütéssel. Mikor megérkezett Dr. Dávid Ibolya igazságügy miniszter, és méltóságteljesen végigvonult a díszõrség elõtt, megszólalt a zenekar, és zenével kísérte a minisztert, míg megállt a helyén.

Az ünnepséget a Himnusz felemelõ hangjai után, Dr. Bökönyi István bv. Vezérõrnagy országos parancsnoka nyitotta meg. Ezután egy szép verset hallottunk egy gimnazista lánytól, majd Dr. Dávid Ibolya miniszter ünnepi beszéde következett. Ezután került sor a tábla leleplezésére, koszorúzásokra, majd a tábori lelkész megáldotta a táblát.

A volt rabok részérõl Zia barátnõm emlékezett meg. A beszéd több szempontból is megkapó volt. Már az is, ahogy bottal, támogatással kísérték ki a mikrofonhoz - hisz már 80. Évén túl van egy pár évvel, és a börtöni évek sem múltak el nyomtalanul -, az õ maga lelki derûjével emlékezett meg az ott töltött idõkrõl. Több írása õrzi emlékeit, de ahogy ott sem a borzalmakat - megteszik ezt mások helyette -, úgy itt sem ezeket idézte fel, hanem mondanivalóját az anyák köré csoportosította. Elõször azokra az anyákra emlékezett, akik ott voltak a háttérben, támogatva börtönben sínylõdõ gyerekeiket - elsõsorban lelki támasszal -, majd azokról az anyákról, akik anyaként kerültek be: némelyikük a szívük alatt hordta gyermekét, mikor letartóztatták (akiket késõbb benn szültek meg a bizonytalan jövõre, hogy sokszor még azt sem tudták, hogy hova kerültek), ill. olyanokról, akiket elszakítottak gyermeküktõl. Csak egyetlen embert említett meg név szerint, MESTER MARGITOT, az UNUM rend alapítóját, akinek boldoggá avatása folyik, és mind-annyiuk példaképe volt arra, hogy hogyan kell méltósággal, derûvel, keresztényi lelkülettel viselni a börtönt. Azt hiszem Zia barátnõm megemlékezése alatt kevés szem maradt szárazon, de az enyém biztos nem. Beszédének tartalma, és elõadása olyan megható volt, hogy befejeztével, elésietett a miniszter-asszony, és melegen gratulált a túlélõnek, aki egy szelet papír nélkül mondta a szívébõl jövõ gondolatokat.

A táblaavatási ünnepség a Szózat hangjaival zárult, melybe belecsendült - mintegy aláfestõ muzsikaként -, a Székesegyház harangja. Akik értették ezt az "ÉGI ÜZENETET", nedves szemekkel köszönték meg a Mindenhatónak, hogy hallhatóvá tette jelenlétét. Ezután még sokáig élvezhettük a katonazenekar játékát, majd szintén zeneszó kíséretében elvonult a díszõrség.

Az ünnepség után is sokan körbefogták Zia barátnõmet, és alig várták többen is, hogy egy pár szót válthassanak vele, vagy feltehessenek neki néhány kérdést. Ott volt köztük a barátságosan mosolygó Dr. Bökönyi István úr, aki elmondta, hogy `45-ben született, és az õ családjukat is kitelepítették, amikor 4 éves volt. Mások is elmondták a körben röviden élettörténetüket, többek között én is, hogy édesanyám itt raboskodott 4 évet, Édesapám pedig a 301-es parcellában fekszik...

Ezután átsétáltunk a Katolikus Gimnáziumba, ahol csodálatos ebéddel vártak. Ebéd elõtt végigkísértek minket az apácák az épületen. Két éve adták át a gimnáziumot, szinte azt mondhatom, hogy hipermodern: a felszerelése, a berendezése úgyszintén, de amit még ilyen modern építményben nem tapasztaltam, itt elmondhatom, hogy teljesen barátságos "aurája" van. Bármelyik helyiségben is voltam, kifejezetten jól éreztem magam.

Még be sem fejeztük az ebédet, a miniszter asszony felállt, és leindult a könyvtárba, ahol már újságírók várták a sajtófogadásra. Négy hajdani elítélt képviselte az egykori rabokat. Természetesen köztük volt Zia barátnõm is, de legjobban azon lepõdtem meg, hogy a miniszter asszony felkért, hogy én is vegyek részt. Amikor a "régi idõkrõl" kellett emlékezni, elmondtam, hogy elõzõ este - mintegy Édesanyám sugallatára - elõvettem börtönbõl írt leveleit, mert úgy éreztem, hogy fel kell idéznem a 35-40 évvel ezelõtti emlékeket. Kéthavonta írhatott 32 sort, és arra mi is csak egy levelet, szintén 32 sorban válaszolhattunk. (Ez a "mi", a nagyanyám és én voltunk, ui., mikor elvitték szüleimet, ketten maradtunk a nagyanyámmal, akinek egy fillér nyugdíja sem volt. Nekem abba kellett hagynom a nappali gimnáziumot, és elmentem dolgozni, hogy éhen ne haljunk.) A levélre a választ csak az egyikünk, vagy a másikunk írhatta. Látogatni is csak egy ember látogathatta volna Édesanyámat, de õ megkérdezte a börtön parancsnoknõt: Kit hívjak? Ha az anyámat hívom, a gyerekemnek kiszakad a szíve, ha gyermekemet, akkor az anyámnak; arról nem beszélve, hogy anyámat kísérni kell, maradjon kinn a gyerekem a beszélõ alatt? Ha nem jöhet mindkettõ, akkor egyiket sem kérem! Emberséges volt a parancsnoknõ, mert engedélyezte, hogy ketten látogathassuk. Édesapámat nem közvetlenül az ítélet után végezték ki, mert adtunk be kegyelmi kérvényt. Így már pár hónapja Kalocsán volt Édesanyám, mikor megtudta a hírt. Õk nagyon szerették egymást, és így ez még elviselhetetlenebb volt: 12 kg-ot lefogyott, idegösszeroppanást kapott, majdnem belehalt. Az ezutáni beszélõ emléke is örökké él bennem. Nagyanyám egy kemény, korrekt, reális asszony volt. Édesanyám elõtt mi soha sem sírtunk. Azon a beszélõn csak állt a rács mögött lefogyva, és egy szót se tudván szólni folytak a könnyei fél órán keresztül. Már nem tudom, hogy mi mit mondtunk, de nem sírtunk. (Én évekig nem sírtam, mert büszke voltam mártír szüleimre.) Aztán mikor kijöttünk a beszélõ helyiségbõl, az ajtó mellett volt egy szék, oda leroskadt Nagyanyám, és úgy zokogott, hogy azt hittem, ott hal meg. Ez különben minden beszélõ után így volt, de elõtte, se alatta, se a közbülsõ idõben soha nem sírt, legalábbis elõttem nem. Most, hogy e sorokat írom, újból megráz az emlék, és a sajtótájékoztatón is megkönnyeztem.

Az ebéd után átsétáltunk a Székesegyházba, ahol a Székesegyház kanonok-orgonistája egy rövid, de igazán magas zenei igényt kielégítõ, lelket felemelõ koncertet adott. A koncert után a börtönt belülrõl is megnézhettük. Kinek-kinek más "élményt" nyújtott a belsõ látogatás. A régiek próbálták felismerni, hogy hol voltak, mi hogy volt, én meg Édesanyámra gondoltam... Azt tudtam, hogy a zárkára nem találok rá, hisz' még a régi "lakók" se nagyon ismertek rá. A varrodában azonban bizonyosan éreztem, hogy valamelyik gépnél dolgozott.

A börtönlátogatás után véget ért a "program". Még kinn a börtön elõtt többen beszélgettünk. Gyakorlatilag ott ismerkedtem össze jobban Dr.Bökönyi István úrral. Elmondtam, hogy bekapcsolódtam a Mécses Börtönpásztorációs Szeretetszolgálat munkájába, mivel szeretek levelet írni, és valamilyen szinten át tudom érezni a börtönviseltek szenvedéseit. Mondtam neki, hogy szeretnék ezekrõl a dolgokról vele még beszélni. Megtisztelt bizalmával, és felajánlotta, hogy felkereshettem õt. A jelenlegi börtönparancsnok úrral - Mácsai Ferenccel - is összeismerkedtem, itt a börtön elõtti beszélgetésen. Kérdeztem, hogy megvannak-e még régi rabokról a feljegyzések, iratok, és szabad-e belenézni ezekbe? Biztosított arról, hogy ezeket egy késõbbi látogatás alkalmával megnézhetem. Megegyeztünk, hogy egyszer külön e célból szeretettel vár Kalocsán.

Gyakorlatilag itt vége volt a napunknak, amelyrõl megállapítottam, hogy igen szép bensõséges volt. Bökönyi István úr, és Dávid Ibolya miniszter asszony - akik több ilyen ünnepségen részt vettek - hasonlóan vélekedtek. Most néhány nappal, hogy ezeket az emlékeket papírra vetem, még mindig él bennem, és lelkesít az élmény. Egyrészt a megemlékezés maga, másrészt az, hogy milyen értékes, és segítõkész emberekkel ismerkedhettem meg.

Debreczeni Zsuzsa

 

Takács Tibor:
Házsongárdi délután Bajor Andorral (1956)

A házsongárdi temetõ / maga a nyugalom
Lábunk alatt roppant a kõ / ballagtunk két barát.
Augusztus volt. A nyári ég / felhõtlen s az úton
Fel-feltûntek a nénikék / kezükben holt virág.
A mi kezünk milyen üres / se szál virág se vers
Egy virágárus erre les / mi költõhöz megyünk
ki régi lakó itt lakik / közel húsz éve már
Hogy levetette szárnyait / s kriptába költözött.
Itt is vagyunk. Lám ennyi csak / e temetõi út.
És a költõbõl mi maradt? / A név Dsida Jenõ!
Meg egy kép az ajtó fölött / már ki sem vehetõ:
elrágta víz fagy s õszi köd / a száj is üreges
a homlok a szem vonala / már ez sem az övé
akár ott bent a koponya / bizony ez a halál.
Mit is mondhattam volna én / ha lett volna szavam
hogy nekem õ volt a remény / tíz éve Szegeden.
A házsongárdi temetõ / maga a nyugalom
elporlik minden: fû fa kõ / az ember hazaér.
Mi álltunk ketten hangtalan / s idéztük verseit
a délutáni nap arany / fénye a kõre hullt
a névre hullt a képre hullt / már ki sem vehetõ
s valami bennünk elborult: / hát ez lesz itt a sors?
Még jó ha ez! Még jó ha itt / a házsongárdi fák
hullatják ránk az árnyait / mi lesz mi lesz velünk?
Az elvadult sírok között / siettünk kifelé
mint két ember ki megszökik / de egyszer visszatér
ki hamarabb késõbb... Mi lesz? / Jövünk-e még ide
augusztusi napon heves / fényben a fák között?
Választ se vártunk kifelé / ballagtunk ám az õr
románul köszönt míg a fák / magyarul: menjetek.
Lábunk alatt roppant a kõ / s mi mentünk kifelé
egy valaha-lesz eljövõ / s nem várt halál elé...

 

Keresd az Isten által kijelölt helyedet!

Az elõzõ korszakban, a pártállamban, kevesen tudtak hívõk maradni, féltek munkahelyük, állásuk elvesztésétõl. Sok esetben, hitüket vesztve, átnevelésben részesültek. Ma megvan a lehetõség a hitéletre. Ennek ellenére, a rohanó életben, a meggazdagodásra való törekvés, a szerzési vágy miatt hitüket sokan elhanyagolják, nem az Isten által nekik kijelölt úton járnak, nem hallják meg Isten szavát. Engem egy ilyen család élete, sorsa ragadott meg és késztetett írásra.

Élt egy nagyvárosban egy középkorú házaspár, akiknek egy 10 éves kisfiúk volt. Jólétükhöz megvolt minden, a többszobás lakás, orvosi rendelõ, gyönyörû nyaraló, "szuper" gépkocsi. Kényelmüket több fõs személyzet biztosította. nagy bõségben, kényelemben éltek, mindenük megvolt - "csak" a hitük hiányzott. Az orvos csak gazdag embereket gyógykezelt, szegényeket nem fogadott.

Történet egyszer, hogy egy közeli házból egy idõs beteghez hívták, de nem ment ki, és kórházi beutalót sem adott részére. Az idõs ember meghalt.

Az orvos nem sokkal ezután, egyszer hazafelé tartva, gépkocsijával karambolozott. Õ súlyosan megsérült, kocsija használhatatlanná vált. Több hónapig tartott, mire felépült, betegei közben elmaradtak tõle. Hamarosan egyetlen gyermekük is súlyosan megbetegedett, és a külföldi gyógykezelés ellenére sem lehetett megmenteni, a kisfiú meghalt. A nagy bánattól feleségének egészsége is megrendült, sorvadásnak indult.

A sok baj, betegség miatt a házaspár anyagilag is nehéz helyzetbe került. El kellett adniuk a gyönyörû nyaralót, feladták a kényelmes nagy lakást is. Egy kis faluba költöztek, de ott sem találtak nyugalmat. Már-már öngyilkosságra gondoltak, amikor egy este idõs férfi vendég érkezett a házhoz. Nem szívesen, de egy éjszakára befogadták. A vendég kifaggatta az elkeseredett házaspárt. Elmondta nekik, hogy az élet isten ajándéka, és hogy Isten mindenkinek kijelöli az életútját. Ha ezt megtalálják és elfogadják, megnyugszanak, és még boldogok is lehetnek.

A vendég elment, õk pedig elgondolkoztak a hallottakon. Megértették, hogy az Isten ezt a kis falut jelölte ki részükre. Ottmaradtak, gyógyították a betegeket, és az idõsek gondját viselték. Késõbb egy kislányuk született, ismét boldogok lettek. A fájó emlékek lassan elhalványultak, megnyugvás, béke költözött a szívükbe. Elfogadták Isten akaratát. - Hálával gondoltak a hozzájuk betévedt vendégre, és megértették, hogy a látogatás nem volt véletlen, hanem az Isteni gondviselésbõl eredt.

Petrovich István

 

Koósa Sándor:
Megszülettem

Nullaóra huszonhét,
mennék is meg maradnék.
Járt volna benn még egy hét,
kint sok nap vár, épp elég.

Anyaszívnek üteme
búcsuzzak már sebtibe?
Volna szíved kitenni,
legszebb perc az itteni.

Húsdaráló lökdös már,
mióta vagy ilyen, fáj.
Anya, anya Te édes
egyre szorítsz, nem féltesz?

Gyömöszölsz majd elengedsz,
így szeretni engemet?
Torkomban a kaparás,
Fáj levegõ, fáj sírás.

Végre itt a kímélet,
a fényesség honnét lett?
Szenvedésem véget ért,
elsõ nagy ár életért.

Születésem túléltem,
megküzdöttem keményen,
csakis erre vágyódva
zuhanok mély álomba.

 

Halasi B. Erzsébet:
Néma fohász

Mint pazarló, kinek sok a szava,
Rovok egymás után sorokat.
Nincs bennük semmi élõ tartalom,
Nem mondok velük valami sokat.

Mégis beszélek némán, hangtalan,
Mint az ájtatos imádkozó.
Vagy a sarkon álló koldus mellett
Csendben suhanó adakozó.

Szeretnék egyszer valamit adni,
Lennék suhanó adakozó.
Rövid soraim olvasva lenne,
Mindenki ájtatos imádkozó.

Legyen az vágy a boldogság után,
Vagy könyörgés s jó halálért.
Legyen az bármi, legyen a másé,
Csak ne az enyém - a nagyvilágé!

Ne sóhajtozzam saját vágyimat,
Más fohásza legyen mindenem.
Hogy írni tudjam ezt a nagy imát,
Diktálj hát nekem, diktálj Istenem.

 

Egyedül készíti a leckét

Önálló az a személy, aki életkorának megfelelõ tevékenységet egyedül, helyesen végez. A pszichológiai szakrendelésre került gyerekek nagy része ezzel az erénnyel nem rendelkezik és ennek az okát gyakran keressük. Talán onnan kéne kiindulni, hogy amíg a csecsemõ tehetetlen, a szülõ kell kitalálja sírásainak okát, õ kell teljesen kiszolgálja a tehetetlent. Ez az idõszak viszont hamar elmúlik, ahogy felcseperedve megtanul járni és beszélni, egyre több tevékenységet önállóan el tud végezni és már csak némely esetben lesz teljesen szüleitõl függõ lény. A függõség pedig napról napra háttérbe szorul, helyébe aztán a független tevékenységek, az egyéni döntések kerülnek.

Amíg kicsi a gyerek, a felnõttet nézi hatalmasnak, ügyesnek, erõsnek, okosnak, bátornak. stb. Ez a dolgok helyes rendje, mert a gyermek valóban kicsi, ügyetlen és gyenge. Akkor válik nyomasztóvá a helyzet, ha a gyermek ebben a szerepben marad, mert ilyenné nevelik. Ha a szülõ mindig mindent megcsinál a gyermek helyett, akkor a kicsi elesik attól a lehetõségtõl, hogy önállóan szerezzen tapasztalatot.

A mindennapi problémák látszatából kiindulva panaszkodnak a szülõk, hogy a gyermek gyenge evõ, viszont kiderül, hogy etetik... Vagy: már iskolába kéne járnia, de nem merik engedni, mert nem tud egyedül felöltözni. Nem, mert a nagyszülõ a hat éves gyereket naponta többször is öltözteti. Így az önállóság nem tud kialakulni, csak nagy késedelmekkel, keserves tapasztalatok és kudarcok árán. Ilyen esetekben a gyermekben visszahúzódik a tennivágyás, nincs meg az alkotás öröme, s így önállótlanná válik. Ilyen gyermeknél természetes, hogy az iskolai feladataihoz is csak akkor lát hozzá, ha mellette ülnek a szülei. Az a szülõ neveli helyesen a gyermekét, aki megszoktatja, hogy minden felügyelet és minden külsõ nógatás nélkül, a gyermek egyedül készítse el a leckéjét.

A gyermek az aktivitást vagy passzivitást nem önkényesen vállalja, hanem attól függõen, hogyan tud boldogulni egy bizonyos tevékenységben, illetve hogyan tanulta-szokta azt meg. Az önállóvá válás egy folyamat, mely a különbözõ tevékenységi formák állandó, többszöri gyakorlásával alakul ki, ennek elérése érdekében biztatással serkenteni kell a gyereket. A szülõ cél- és idõrekordokat állítana, a tökéletest egyszeri mondással szeretné alkalmazva látni, míg a gyermeknek maga a tevékenység a legfontosabb. Ahhoz hogy e két elvárás ne ütközzön, sok türelemre és megértésre van szükség.

Az önállótlan gyermek arra rendezkedik be, hogy gyenge, finnyás, beteges, félénk, visszahúzódó legyen, hogy állandóan helyette gondolkozzanak, tegyenek és védjék. A túlvédés viszont az önállótlanságot szolgálja. Ezzel kapcsolatban a szülõknek ismernie kell s a gyermekével meg kell értetnie azt az alapelvet, hogy bármilyen tevékenységi forma a kezdetben nehéz, de miután elsajátítottuk, könnyûvé válik. A megfelelõ szülõi magatartásnak egyik alapismérve: a gyermek helyes önállóságra való nevelése.

Tiszay Gabriella

 

Nemzetõrök ünnepeltek

A Duna Menti Nemzetõrség augusztus 19-én 10 órai kezdettel tartotta milleniumi ünnepségét Dunaújvárosban, a volt szovjet laktanya területén. Több mint 300 fõ vett részt ezen a szép, kellemes vidám ünnepségen. Mi, a Dunamenti Nemzetõrség Fejér megyei Szervezetének tagjai, már 9 órakor megérkeztünk. A kellemes sátrakban kialakított asztaloknál helyet foglalva, kellemes zenei kísérettel a jó hangulat még tovább emelkedett.

Kik vettek részt ezen a szép ünnepségen vendégképpen?

Dr. Horváth Pál vezérõrnagy úr a kormány képviseletében, a HM és a BM képviselõi, Dunaújváros polgármestere, dr. Kálmán András úr és a város képviselõ testületének tagjai, a rendõrkapitányság képviselõi, dr. Karászy János vezérõrnagy (lovag) az Egyesült Királyság Szentlázáros és Szent György lovagrend angliai nagypriorja és felesége Irisz asszony, és a Riekai fúvószenekar (40) taggal. Az ünnepséget Kiss János országos elnökhelyettes nyitotta meg és átadta a szót Varga Lajos vezérõrnagy úrnak, a Dunamenti Nemzetõrség országos elnökének, aki köszöntötte a résztvevõket, aki méltatta Szent István királyunk történelmét és isteni szeretetébe és bizalmába vetett hitét, népünk példaképét. Elnökünk tartalmas, szép köszöntõ szavait nagy tapssal fogadtuk.

Ezután ünnepség keretein belül a nemzetõrségünk kultúrcsoportjának elõadásában magyar nóta- és operadalok, szavalatok hangzottak el. Minden résztvevõ nagyon jól érezte magát ezen a felejthetetlen ünnepen.

Somogyi Gyula

 

Arcképcsarnok

MÁRKUS LÁSZLÓ (1919)
Erdõmérnök. Kutatási területe: erdészeti termeléstan, ökonómia és nagyvadgazdálkodás, természeti-erõfor-rások gazdasági értékelése (föld, élõfakészlet erdõ) és eredményszámítás. 12 könyv, könyvrészlet, öt egyetemi jegyzet, 150 tudományos dolgozat szerzõje.

SÓLYOM KATALIN (1940)
Színész. Zágrábi amatõrfesztivál legjobb nõi alakítás díja (1965), Ifjúsági díj (1980), Jászai Mari-díj (1985), Aase-díj (1989). Fõbb szerepei: Garcia Lorca: Yerma, Csokonai: Özvegy Karnyóné, Gertrúd (Shakespeare: Hamlet), Nancy (Dunn: Gõzben), Littkéné (Örkény: Forgatókönyv). Filmen: Álmodozások kora (1964), Apa (1966), Sárika drágám (1971), Mephisto I-II. (1981), Börtön (1984 TV). Fõbb munkái: Egyedül a pódiumon (1975), Sötétben nem látok aludni (1987).

LÁNG ISTVÁN (1933)
Zeneszerzõ. Erkel Ferenc díj (1968, 1975), érdemes mûvész (1985), Bartók Béla-Pásztory Ditta-díj (1994). Hat szerzõi lemeze jelent meg. Fõbb munkái: TV-operák: Álom a színházról (1980-81) Bekerítve (1988-89); szimfonikus mûvek: Laudate Hominem (1968), 6 szimfónia, 3 zenekari dal; kamarazene: Rí-mek (1972), 2 prelüd (1978), Intarzia (1989), Canto (1994).

 

Felejtés ellen avagy nekrológ helyett

A megyei bíróság közel egy hetes tárgyalás után tegnap szerdán délelõtt ítéletet hozott Szûcs László és társai összeesküvése perében. (...) A megyei bíróság az enyhítõ és súlyosbító körülmények gondos mérlegelésével az elkövetett bûncselekményekben való részvétel arányában szabta ki a büntetéseket. Szûcs László 10 évi, Horváth Károly 12 évi, Papp József 8 évi, Hevessy Józsefet 6 évi, Sarkadi Ilonát 2 évi, Szegõ Istvánt 7 évi, Lengyel Jánost 5. Évi, M. Nagy Imrét 1 évi, Balázsy Sándort 2 évi, Bartha Lászlót 6 évi, F. Tóth Istvánt 1 évi, Czerjes Istvánt pedig 6 hónapi börtönbüntetésre ítélte..." (Hajdú-Bihari Napló, 1957.júl.11.)

Bartha Laci közelében mindig feldobva éreztem magam. Magas tónusban harsogott. Fekete cipõgomb szemei fényesen csillogtak rám, biztatva árnyékos kedvemet, nincs semmi baj, Kisko-mám. Kiszámíthatatlanul mozgott, akár a csapkodó szelek, de mindig jóindulatú szándékkal. Frivol ötletekkel jött elõ: csábítsam el kis feleségét, Maricát, de úgy kerítsem be, hogy valamiképpen hallgathassa virgonckodásunkat a széles rekamién, õ pedig alatta mocorog. Szeretné meglesni, miként kaparja ki szemem Marica, de a csábításnak való engedélyesség éppoly jó mulatságot hozna számára.

Hosszú láncokkal megbilincselve hoztak fel, személyvonaton a másodfokú ítélet bebiztosítására. Éjszaka döcögött a trén, az õrök szundikáltak volna, de Bartha félóránként kérte, kisérjék ki a vécére. "Hát tehetek én arról, hogy lépten-nyomon rámjön a hasmenés"

Kõbánya felsõn szálltunk ki a kocsikból. A félhomályos derengésben fémesen csörögtek a vasak. A rabmobil még nem érkezett meg. Beterelgettek bennünket a váróterembe: tizenketten voltunk.

Hanem a Pest közeli falvakból áramlottak a gyárak munkásai. A jó emberek nem csak ránk bámultak, hangos elégedetlenséggel véleményüket éppúgy odamondogatták. Jöttek oda az ingázók, otthon becsomagolt elemózsiájukat nyújtották felénk. A fegyveres õrökre semmi-bevevõ szavakat kiáltoztak: "Lesz még hadd el hadd! Készítjük már a gyújtózsinóros palackokat!" Forrósodott a lázadás, és mi éppenúgy beijedtünk, bármi történik, jönnek a pufajkások és könnyen megrágalmazhatnak, mi provokáltuk ki a csetepatét. Ránk sózhatnak még néhány évet. Ám Bartha verte a dobot: "Bízzatok bennünk, a mi gatyánk nem lesz tele!" A munkások dehogy is felejtették a Fényes Napokat! A különbség annyi volt a megbilincseltek és a munkások között, õket még nem emelték ki otthonaikból.

Sokára bedöcögött a pléhkaszni. Hihetetlennek hangzik, a sofõr búgatta a motort, az õrök kicsapták az ajtót és elsõként ugrottak be a rácsozott utastérbe. A tömeg szorító gyûrûjét mi tartottuk vissza, de csak addig míg a gyilkos ellenforradalmárok, kínnal-keservesen, csattogó láncukat rángatva felkapaszkodtunk a platóra.

Ki más közülünk, Bartha ismét kitett magáért:"Nem hagyjuk magunkat, ne mondjátok, hogy nem volt érdemes!".

Ismerõssel találkoztam a Csapó kertben. Kevés, élõ rokonomat látogattam meg a Cívis városban. Elbeszélgettünk. A vonat indulásáig volt még idõm. Elmegyek a Timár utcába, meglátogatom a Barthát.

...Bartha meghalt...ütötte meg a fülemet a lehetetlen. Bármi történt velünk, semmit se jelentett, de az elmaradt találkozás után napokig szorított a szomorúság. Igen, elmegyünk mindnyájan! Dehogy a barátaim, pertársaim közül egyiknek sem jutott eszébe, hogy értesítsen a temetésrõl, az bizony teljesen levert a lábamról. Hová tûnt a barátság? Mi szivárgott el a hitünkbõl Meglehet Bartha Lacinak immár sokkal jobb lent és fent a ragyogó csillagok közt. De még ma sem hiszem el, hogy nincs közelünkben, mellettem.

D. Szûcs László


Megjelent a

Magyar Hajnal

a magyar szellemiséget támogatók havilapja. (Fõszerkesztõ: Dr. Vincze János)

2000. október I. évfolyam, 10. szám

Az október havi szám tartalomjegyzéke:

Ady Endre: Október 6. 2. o.

Pallag László: Olajos keze(skedése)k 3. o.

Seifert Tibor: Nemzetiségi kérdés Romániában a két világháború között 4. o.

Halasi B. Erzsébet: Mindenhol csak bûn 5. o.

Deák Ferenc: A csonka-magyarokat az ág is húzza ... 6. o.

Keglevich István (1929-2000) 7. o.

Frigyesy Ágnes: Regnum Marianum 7. o.

Vincze János: Corvin-köz igazsága 8. o.

M. Nagy Gábor, Kecskés István, Helyes László,

Terényi Ferenc, Gyenes László, Márton András

Dávid László: A kórházi ágyon 8. o.

Szmodics Géza: Eldöntik a századok 9. o.

Koósa Sándor: Ötvenhatosok elhalkuló panasza 12. o.

D. Szûcs László: Debreceni jogerõs ítélek - `56-ért 12. o.

Orosz Ferenc: Hatvan - 1956 októberében 13. o.

Gyõrffy Rózsa: A szabadságharc nem akkor gyõz, amikor vívják! 14. o.

Somlyay Sándor: Cím nélkül 14. o.

Balog Barna: `56 Kinek mit mond e szám? 15. o.

Paksi József: Ne félj újra! 15. o

Lengyel Alfonz: Visszaemlékezések 16. o.

Szécsi Gábor: Kecskemét 17. o.

Tiszay Gabriella: Önértékelés - párkapcsolatban 18. o.

Smolnicki Beáta: Tanulási zavar - a diszkalkulia 19. o.

Nagy Attila: Amikor a HIT muzsikál 20. o.

Ujságh Tibor: Cseppben a tenger 20. o.

Horváth Gyula: Budavári harcok és csaták! 21. o.

Innen-Onnan! 22. o.

JAJESNICA RÓBERT 23. o.


Magyar Lant online
A Nemzeti Demokrata Párt havilapja
HU ISSN 1418 8503

[Elôzô szám]    [>Következôszám]