Dr. Balsai István október 23-i beszéde


Tisztelt Egybegyűltek!
Egy utca, egy kamasz és egy tank.
A XX. század második felének akár ez is lehetne az egyik meghatározó képe és egyben szomorú jelképe. Sajnos sokszor láttuk már ezt fényképeken és filmen, és személyesen is.
Az 1968-as prágai tavasztól Lengyelországon át egészen a pekingi Tienamnen térig ismétlődik a jelenet, és folytatódik Betlehemben és a Templom hegyen Jeruzsálemben. Az utca a közösség, a nyilvánosság szimbóluma, a kamasz a még romlatlan, a következményeket meg nem gondoló és ezért hősies ember jelképe, míg a tank a maga lélektelen vas-szörnyetegével az elnyomást, az embertelen arcú pusztítást testesíti meg.

A most magunk mögött hagyott század megrázó képei a valóságból valók. S mindennek előképe, az első olyan alkalom, amikor a fiatalokat és a tankokat nem egy háború, hanem az elnyomás elleni küzdelem vezette az utcára, 1956 Magyarországa volt.

A második világháborút követően nem a magyar nép volt az egyetlen, amely mint a szovjet tömb kényszerű tagja, az alávetettség állapotába került, sőt, néhány országgal még hazánknál is jobban elbántak. A Baltikum nemzeteit a birodalom egyszerűen lenyelte, Németországot megcsonkítva kettéosztották, mások, mint Csehszlovákia és Lengyelország pedig a háború győzteseiként kerültek szolgasorba. Mégis 1956 októberében a fiatalság vezérletével a magyarság legjobbjai szálltak először szembe az elnyomással, mert hitték, hogy a Rákosi-rezsim világánál csak jobbat lehet és kell építeni.
Ne feledjük:
Még nem telt el tíz év azóta, hogy az ún. Magyar Dolgozók Pártja, a kommunista párt, a Szovjetunió csatlósa megszerezte a kizárólagos hatalmat és agyonsújtotta a koalíciót, a többpártrendszerű parlamenti demokrácia világát.
1956-ban a forradalom, mindenki tudja, békésen kezdődött. Más világot akart Magyarország társadalma, de vértelenül, erőszak nélkül. Manapság, amikor a politikai csatározások a külső szemlélő számára már-már céltalan civakodásnak tűnnek, emlékeznünk kell 1956 óriási szerepére a nemzeti egység megteremtésében. A forradalom első napjai megmutatták, hogy Magyarország történelmében az összefogás milyen hatalmas erőt jelenthet.

Már a kezdetekkor is százezres tömeg gyülekezett, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az elnyomó szervezetek, látva a nemzet erejét és egységes fellépését, szinte pillanatok alatt szétestek.
Ahogy már mások is rámutattak, az 1956-os forradalom a világtörténelem egyik legtisztább forradalma volt, résztvevői ugyanis nem saját érdekeikért, hanem a hazáért, a szabadságért és az emberi közösségért küzdöttek egy nagyszerű nemzeti egységben. Magyarország és Budapest neve 1956-ban hosszú évtizedekre, nemcsak Nyugaton, hanem a keleti tömb országaiban is, a szabadság szinonimája lett. A világ megtapasztalhatta, hogy az állítólagos "munkásparadicsomot", a maga egy millió párttagjával, 350 ezer katonájával és 60 ezer államvédelmisével együtt hogyan söpri el egyetlen éjszaka alatt a népharag.

Nem véletlen az sem, hogy a legutóbbi években az egykor kettéosztott világ mindkét felén megemlékeznek 1956-ról. A forradalom ugyanis megkerülhetetlen, értékeljék a második világháború utáni eseményeket akár Washingtonban vagy Moszkvában, akár Párizsban vagy Varsóban. Az Európai Unió felelős politikusai is rendre felemlítik a közel fél évszázaddal ezelőtti eseményeket akkor, amikor utalnak arra, hogy Magyarországnak is az európai népek nagy családjában, és ezen belül az Európai Unióban a helye.

Tisztelt Egybegyűltek!
Mi volt az az erő, amely néhány óra alatt
- elfoglalta a gyűlölt kommunista propagandát sugárzó rádiót
- amely ledöntötte a zsarnok szobrát a magyar Hősök terén
- amely elfoglalta a központi pártlap székházát
- amely felfegyverezte a felkelőket, hogy aztán néhány nap alatt ezzel a fegyveres erővel, ha csak rövid időre is, de megdöntse az öröknek hitt diktatúrát.
A válasz még ma 44 év után is nehéz, mert önmagában sem a kommunizmus iránti ellenszenv, sem a Szovjetunió megosztott figyelme, sem a szuezi válság, sem a kritikus lengyelországi helyzet, de még a hruscsovi politika kétségtelen ellentmondásossága sem lett volna elegendő, mint ahogyan a magyarországi kommunista hatalom meggyengülése sem vezethette volna a forradalmat győzelemre.

Lenni kellett tehát valami többnek, valami olyan tényezőnek, amely képes volt olyan sebet ütni a világkommunizmuson, amelyet az később már soha nem hevert ki. Ki kell ma is mondanunk, hogy a magyar forradalmárok és szabadságharcosok a világméretű kommunista hatalomkoncentráción valóban akkora léket ütöttek, amelyet átmenetileg be lehetett ugyan tömködni, de meg nem történtté tenni vagy kijavítani már soha többé nem lehetett.

Sokan, sokféle magyarázattal szolgálnak, mi úgy hisszük, hogy a megnyomorított, a két világháborút vesztesként megélő magyar nemzet meg nem szűnő szabadságvágya és sok évszázados függetlenségi harcokkal dicső történelme lehet a magyarázata annak, hogy 1956 októberének napjai a forradalom vérbefojtása ellenére is nyitányát jelentették annak a folyamatnak, amely 35 évvel később a világkommunizmus teljes bukását hozta.

Nem lehet kétséges ugyanis, hogy nemcsak Magyarországon, de jószerivel másutt sem lehetett 1956 magyar forradalmát követően visszatérni ahhoz a durva bolsevista kormányzási formához, amely addig jellemezte az egész kelet-európai tömböt. Igaz, sok évnek kellett még eltelnie a rendszer összeomlásáig, és csaknem világháborúval fenyegetett 1961-ben a kubai válság, míg bekövetkezhetett a prágai tavasz tankokkal történő eltiprása 1968-ban, még hosszú időn keresztül pattanásig feszült figyelemmel kellett kísérnünk a lengyel Szolidaritás sokéves küzdelmét; ahol a kommunista vezetés jóváhagyásával gyilkos sortüzeket vezényeltek és meggyilkolták Popieluszko atyát, továbbá ez a sötét erő magát a Szent Atyát is célbavette, mégis mi magyarok méltán jelenthetjük ki 1956 vízválasztó volt Európa Jalta utáni történelmében.

1956 szűkebb történelme alig két hét, 1956. október 23. és november 4. között, mégis ami ekkor történt, bámulatba ejtette a világot, és félelemmel töltötte el valamennyi csatlós kommunista vezetést. Rövid néhány nap alatt a magyar társadalom jobbik része, nemcsak jelképes értelemben tett hitet a demokratikus társadalom intézményes helyreállítása iránt
- Megalakultak a nemzetőrségek, mint a forradalom szervezett rendfenntartó erői.
- Megalakultak a forradalmi bizottságok a bukott tanácsrendszer és az intézményekben uralkodó pártvezetés felváltására.
- Felújították tevékenységüket azok a demokratikus parlamenti pártok, amelyek 1947 után kényszerűen beszüntették működésüket, és régi hiteles vezetőik útján bekapcsolódtak Nagy Imre kormányába, ezzel is koalíciós jelleget adva még a tervezett választások előtt is a forradalom kormányának.
- Megalakultak a munkástanácsok, a bukott szakszervezetek helyére lépve.
- A sajtószabadság jegyében órák alatt születtek meg újságok és lapok.
- Megindultak a szovjet csapatkivonási tárgyalások, és végül
- Megkezdődtek az előkészületek a semleges státusz érdekében a Varsói Szerződésből való kiválásra, amelyet a forradalom kormánya fel is mondott.
"Ismét magyar lett a magyar, Mert ekkorig nem volt a', Hogy is lett volna? Szolga volt; s nem magyar, aki szolga;
Ismét magyar lett a magyar, S világ végéig az lesz; Vagy iszonyúan és dicsőn, mind, mind egy szálig elvesz!"
1956. november 2-án az Irodalmi Újság Petőfinek ezekkel az örök soraival köszöntötte azt a forradalmat, amelyet akkor győzedelmesnek hittünk. Megindult az élet, pezsgővé vált a tetszhalott Magyarország. Németh László, Déry Tibor, Kassák Lajos, Fodor József, Füst Milán, Szabó Lőrinc, Jobbágy Károly köszöntötték az elnyomókat legyőzni képes országot. S ugyanebben a lapszámban olvashatjuk Illyés Gyula örökérvényű sorait, az "egy mondatot a zsarnokságról". Két nappal később megtudtuk, hogy másként döntött a nemzetközi nagypolitika. Szétlőtt házakról, utcai sírokról, elpusztított fiatalokról, menekültek áradatáról tudósítanak a filmhíradók és ami a legsúlyosabb: újabb három évtizednyi bizánci vegetálásunk vette kezdetét.

Akkor nem tudtuk, ma már tudjuk, hogy Magyarország nem érhette el célját. Ma már azt is tudjuk, hogy a világ, amely csodálta hősiességünket, kockáztatni azonban nem volt hajlandó. Mára lassan megnyílnak a levéltárak és a sok apró mozaikból összeáll a kép: a Szovjetunió garanciát kapott a Nyugattól, elsősorban az Egyesült Államoktól atekintetben, hogy a status quo és a jaltai alku nem változik, Magyarország marad a szovjet övezetben. Fontosabb volt a megegyezés Szuez ügyében, mert akkor a nyugati hatalmak számára elsőbbsége volt a világkereskedelem zavartalanságának ügye, egy kis közép-európai nép szabadságának ügyéhez képest. Akik ezt a súlyos döntést hozták, tisztában kellett legyenek azzal, hogy milyen megtorlás és leszámolás követi a forradalom leverését.

A túlerő és a kegyetlenség ugyan győzedelmeskedhetett egy mindössze 10 milliós nép felett, azt azonban az ország új urainak is meg kellett tanulniuk, hogy ezt a parazsat még egyszer felpiszkálni nem szabad. Elsősorban ennek volt köszönhető az a korlátozott konszolidáció, amelyet az akkori Kelet-Európában Magyarország élvezhetett.

Tisztelt Egybegyűltek!
Ha a szovjet hadsereg nem követi az 1849-es cári elődök szomorú példáját, és a nyugati hatalmak cinkos beleegyezésével nem veri le a hozzá képest törpényi Magyarországot, egész generációk élete alakulhatott volna másként. Tudjuk, nem így történt, és magunk több mint három évtizednyi késéssel kezdhettünk neki egy olyan társadalom felépítéséhez, amelyet 1956 hősei megálmodtak. Mi, magyarok csak most szembesültünk olyan nehézségekkel, amelyeket szerencsésebb országok már régen leküzdöttek, vagy talán soha nem is tapasztaltak. Egy időben kellett kiépítenünk és kell fenntartanunk a polgári demokrácia intézményeit, és kellett működőképessé tenni gazdaságunkat. Ezek ugyanis nélkülözhetetlen előfeltételei annak, hogy ne afféle szegény rokonként kopogtassunk Európa ajtaján.

Az idén ezredfordulót lépünk át, ami korszakváltás és nemzeti emlékév is, hiszen éppen tíz évszázaddal ezelőtt teremtette meg Szent István király annak a Magyarországnak az alapjait, amely először tudott annyi nép után állam maradni a Kárpátok között.
Ma az ország nem hősiességet vár tőlünk, nem életünk feláldozását kívánja, hanem ennél sokkal kevesebbet, a jövőt építő szorgalmas napi munkát. Ha néha úgy érzik, hogy netán a kihívás túl nagynak bizonyulna, gondoljanak egy pillanatra azokra a fiatalemberekre is, akik négy évtizede képesek voltak szembeszállni a túlerővel, és akik nem riadtak vissza attól sem, hogy akár a bitón végezzék ifjú életüket.