Az eutanázia alkotmányossági megítélése
(Az Igazságügyi Minisztérium tárgyban készült szakvéleménye)

Melléklet:
Az eutanázia által felvetett filozófiai, morális, jogi és orvosi-etikai kérdések



A passzív eutanázia, azaz a természetes halál beállásának művi úton meg nem akadályozása - a "halni hagyás" - hatályos jogi szabályozásban jogszerű magatartás, feltéve, ha ez a beteg beleegyezésére történik. Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény a cselekvőképes és akaratnyilvánításra képes beteg önrendelkezési jogaként elismeri a beteg jogát arra, hogy az életfenntartó vagy életmentő orvosi beavatkozást visszautasítsa, ha olyan gyógyíthatatlan súlyos betegségben szenved, amely rövid időn belül halálhoz vezet ,s a törvény meghatározza azokat az eljárási garanciákat, amelyek biztosítják azt, hogy a beteg önrendelkezési jogát döntése következményeinek teljes ismeretében gyakorolja. A jogszabályban meghatározott feltételek - alaki feltételek és orvosi konzílium - hiányában a passzív eutanázia is bűncselekménynek számít. A törvény által képviselt felfogás összhangban van az Alkotmánybíróság által többek között a 21/1996 (V.17.) AB határozatban kifejtett állásponttal, amely szerint "önmagának mindenki árthat, s vállalhat kockázatot, ha képes a szabad, tájékozott és felelős döntésre. Az állam korlátozó gyámkodása csak a határesetekben alkotmányossági viták tárgya."
Az aktív eutanázia legalizálása - amellett, hogy összeegyeztethetetlen az orvosi hivatással - ellentmondana az élet alkotmányos védelmének is. Az Alkotmány 8. §-a deklarálja, hogy a Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, melyek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége. Az Alkotmány 54. §-a (1) bekezdése pedig "minden ember" számára garantálja az élethez való alanyi jogot, másrészt a 8.§ (1) bekezdésével összhangban az állam elsőrendű kötelességévé teszi az élet védelmét. Az államnak kötelessége az alapvető jogok vonatkozásában nemcsak a tűrés, azaz a "tiszteletben tartás" , a "tartózkodás", hanem a gondoskodás is az alapvető jogok érvényesüléséhez szükséges feltételek megteremtéséről. E kötelesség az úgynevezett objektív, intézményes alapjogi védelmi kötelezettségből fakad. Az élethez és emberi méltósághoz való jog kontextusában ez annyit jelent, hogy "ez a kötelezettség nem merül ki egyes emberek egyedi életvédelmében, hanem általában az emberi életet és létfeltételeit is védi. Ez utóbbi feladat minőségileg más, mint az élethez való egyéni alanyi jogok védelmének összeadása: ' az emberi élet ' általában - és következtetésképp az emberi élet, mint érték - a védelem tárgya.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog - mint a legalapvetőbb emberi jogok - egymáshoz való viszonya kérdésében az egységes és oszthatatlan ember-felfogásból (oszthatatlansági doktrina) indul ki, elvetve a "test" és "lélek" dualizmusát, azaz az embert élete és méltósága egységében szemléli. Az emberi méltósághoz való jog "anyajog", azaz a még nem nevesített szabadságjogok forrása. Ezért e jog értelmezése hatással lehet az egyéni autonómia határainak megvonására más emberi jogok esetében, csakúgy, ahogy az élethez való jog értelmezése befolyásolhatja az élet feletti rendelkezés más vitás eseteinek eldöntését (pl. eutanázia). Az élet és méltóság között szükségszerű kapcsolat áll fenn: "külön-külön az emberi élet és az emberi méltóság tulajdonképpen kezelhetetlenek". Az élet tehát szükségszerű feltétele a méltóságnak. "Azért illeti meg az embert méltóság, mert él". Minden élő embert, és csak az élő embert illeti meg a méltóság joga. A méltóság azt fejezi ki, hogy az azt megalapozó tulajdonsággal rendelkező lénynek morális státusza, létezésének morális súlya van; ez pedig minimálisan azzal a kötelezettséggel jár, hogy a kérdéses tulajdonsággal rendelkező lények érdekeit mérlegelni kell. Ha a méltósághoz való jog nem pusztán alapérték, vagy más jogok forrása, hanem szoros értelemben vett jog, akkor nem absztrakt, hanem kézzelfogható, konkrét védelemben kell részesíteni azt.
Az élethez és méltósághoz való jog korlátozása formailag kizárt, azok csak elvehetők, mégpedig csakis visszafordíthatatlanul, és akkor minden más jog is megszűnik. Az élethez és méltósághoz való jog oszthatatlansága folytán elvileg korlátozhatatlan, s egyben minden más jog korlátozásának elvi határa.
Az alkotmányos elvekből következik, hogy az emberi méltóság és az élethez való jog elválaszthatatlanok egymástól, illetve védelmük abszolút kell legyen. Az Alkotmánybíróság nem foglalt állást az eutanázia megengedhetőségének ügyében. S bár a Csemegi-kódex ismerte ugyan a "kívánságra ölést" s az európai államok gyakorlatában jellemzően sem a passzív, sem az aktív eutanázia nem megengedett, de amíg az orvos szándéka a beteg szenvedéseinek csökkenése, és nem az élet elvétele, addig nem valósít meg bűncselekményt.
Magyarországon mindezidáig a Binder Györgyi ügyben kellett döntenie a Legfelsőbb Bíróságnak hasonló ügyben, s a Legfelsőbb Bíróság emberölésnek minősítette az anya tettét, mellyel halálosan beteg kislányát a "halálba segítette". Annál is inkább, mert eutanázia egyedül az orvos-beteg viszonyában értelmezhető, és kizárólag a sértetti beleegyezés esetén, az önrendelkezési jog összefüggésében, amelynek feltétele az "ember önmaga feletti rendelkezési képessége." Ez esetben azonban az elkövető köztársasági elnöki kegyelemben részesült.
2001. febr. 20.

Melléklet:
Az eutanázia által felvetett filozófiai, morális, jogi és orvosi-etikai kérdések

Az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog feltétlensége vagy korlátozhatósága döntheti el az eutanázia megengedhetőségének kérdését.

Az élethez való jogot az emberi méltósághoz való jogban foglalt érintethetetlenség és egyenlőség teszi sajátosan az emberi élethez való joggá. Az emberi méltóság az emberi élettel eleve együttjáró minőség. Az emberi méltósághoz való alanyi jog megtiltja, hogy a méltóságtól megfosszák az egyént. De az emberi méltóságtól az embert csakis életének elvételével lehet megfosztani, s ezzel mindkettő végérvényesen megszűnik.

Mikor kezdődik és mikor szűnik meg az élet? Ahogyan az élet, úgy a halál is (főként) biológiai tény ugyan, melynek megállapítása nem jogászi, filozófiai, hanem orvosi szakmai feladat. Alkotmányjogi szempontból leszögezhető: az élethez való jog akkortól és mindaddig megilleti az embert, amíg él.

Az emberi méltóság jogából levezetett önrendelkezési jogból, mint autonom cselekvési szabadságból levezethető ugyan az önkéntes passzív eutanázia, ugyanakkor ez az emberi méltóság és és az élethez való jog abszolút mivoltát kérdőjelezhetné meg. Az élethez való jog korlátozhatósága az önrendelkezési jog gyakorlásának megengedésével megindokolható, de akkor minek minősülhet az önkéntes passzív eutanázia? Az önrendelkezési jog gyakorlásának, avagy az élethez való jog korlátozásának?

Az élethez való jogban (egységben az emberi méltósággal), illetve ennek "részjogában", az önrendelkezési jogban benne foglaltatik-e az önnön élet elvételének joga? Vajon az, aki így kíván dönteni, rendelkezik-e döntési képességgel efelől? Ha igen, ki dönti el, mik ezek a képességek, és milyen jogi garanciákkal lehet a döntést körülbástyázni?

A méltóság vajon az egyén, és/vagy az emberi nem tulajdonsága, mely utóbbi esetén az egyén csupán részesedik abból?


Vissza a főoldalra