Antall József életrajza

1932. április 8-án született és 1993. december 12-én halt meg Budapesten. A csallóközi eredetű Antall család a török háborúk idején került a Dunántúlra, ahol Zala, Veszprém és Somogy megyében váltak birtokossá. Id. Antall József (1896-1974) jogász, politikus és felesége, Szűcs Irén (1905-1991) házasságából Edith nővérével együtt ketten születtek. Fülepp Klárával kötött házasságából két fia született: Antall György (1961) ügyvéd és Antall Péter (1964) fotóriporter. Id. Antall József az első világháborúban eltöltött frontszolgálat és hadifogság után lépett minisztériumi szolgálatba. Teleki Pál miniszterelnök bízta meg kormánybiztosként (1939-1944) a menekültügyek intézésével, belügyminiszteri tanácsosként nemcsak az erdélyi, a lengyel, a francia, a brit, az orosz, az olasz, a zsidó stb. menekültek és szökött hadifoglyok, a kibombázott német gyermekek ellátását irányította, hanem támogatta a lengyel honi hadsereg katonáit, segítette a szövetségesek támaszpontjaira való megszöktetésüket. Magyarország német megszállása után, 1944 áprilisában a Gestapo letartóztatta, majd a fegyverszüneti kísérlet előtt, 1944 őszén szabadlábra helyezték más politikai foglyokkal együtt. Az ideiglenes nemzeti kormányban Nagy Ferenc újjáépítési miniszter, mint államtitkárt a minisztérium megszervezésével bízta meg. Az 1945. évi nemzetgyűlési, illetve az 1947. évi országgyűlési választásokon, mint a Független Kisgazdapárt régi tagját Veszprém, Zala és Somogy megyében választották képviselővé. Az első két koalíciós kormányban, Tildy Zoltán, majd Nagy Ferenc miniszterelnöksége idején (1945-1946), az újjáépítési miniszteri tárcát töltötte be, illetve ideiglenesen ellátta a pénzügyminiszteri teendőket is (1946. április-június). A budapesti Piarista Gimnáziumban végezte tanulmányait (1942-1950). A piarista nevelés - immáron családja harmadik nemzedékénél - meghatározó volt életére, ami nemcsak a liberális kereszténydemokráciához, hanem a szilárd nemzeti elkötelezettséghez is jó alapot adott. A politikai érdeklődés és környezet mellett a korábbi termeszettudományi, mezőgazdasági érdeklődés után 15-16 éves korában fordult a történelem az irodalomtörténet és a szociológia irányába. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi, illetve Állam- és Jogtudományi Karának 12 évig volt előbb nappali (1950-1954), majd kiegészítő szakos hallgatója. Történelem-magyar nyelv és irodalom szakon középiskolai tanári, levéltárosi, könyvtárosi, muzeológusi diplomát szerzett. Egyetemi szakdolgozatát Eötvös József népiskolai politikájáról, bölcsészdoktori disszertációját Eötvös József politikájáról és az 1867-es kiegyezés előkészítéséről írta. Az egyetemen néprajzi, antropológiai, jogi, közgazdasági és orientalisztikai jellegű tárgyakat is hallgatott. A Magyar Országos Levéltárban kezdte szolgálatát (1954-1955), majd a Pedagógiai Tudományos Intézet kutatója lett. A levéltári kutatómunkát és a különböző kutatóintézetekkel megbízásos munkaviszonyát gimnáziumi tanárként is megtartotta. Az Eötvös József Gimnázium tanáraként már 1956 tavaszától részt vett diákjaival a politikai eseményekben összehívta az első diákparlamentet, részt vett 1956. október 6-án a Batthyány-örökmécsesnél lezajlott tüntetésen, majd az október 23-i tüntetésen, annak valamennyi fontos színhelyén. A forradalom aktív résztvevője, egyik alapító tagja a később emigrációban tevékenykedő kereszténydemokrata ifjúsági szervezetnek (Keresztény Ifjúsági Szövetség). Vezetése alatt került sor a Független Kisgazdapárt országos székházának elfoglalására, a fegyveres csoport (később nemzetőrség) megszervezésére. Október 31-én a kisgazdapárt intézőbizottsága felkérésére Veszprém megyébe ment, hogy az ott tartózkodó id. Antall Józsefet Budapestre hozza. Több politikai gyűlésen elmondott beszédet követően november 1-jén tértek vissza a fővárosba. Távollétében megválasztották az Eötvös József Gimnázium forradalmi bizottsága elnökévé is. A következő napokban a kisgazdapárt, illetve a kormány részére végzett munkát, több alkalommal tartózkodott a Parlamentben. Részt vett a különböző politikai tervezetek elkészítésében, majd ezek alapján a forradalom és szabadságharc leverését követő politikai kibontakozási tervezeteknek is egyik megfogalmazója. Több politikai és diplomáciai akció résztvevője volt. A szovjet csapatok visszatérése után Kovács Béla államminiszter, a kisgazdapárt megválasztott elnöke is az Antall családnál lakott. Otthonuk így hetekig a politikai élet egyik színhelye volt. A forradalom leverése után a szovjet és a magyar hatóságok letartóztatták, szabadlábra helyezését követően is folyamatosan kihallgatták és vizsgálatot folytattak ellene. Előbb fegyelmi eljárással áthelyezték a Toldy Ferenc Gimnáziumba, majd 1959-ben politikai magatartása miatt eltiltották a tanítástól. Eltávolítása indoklásának rövid összegzésében megállapították, hogy "politikai magatartása miatt nem alkalmas pedagógus pályára. A többpártrendszer híve, a szovjet csapatok kivonását és az ország függetlenségét követelte". Később engedélyezték könyvtárosi állásba történő elhelyezkedését (1960-1962). Az amnesztia-rendelkezések után kérte a tanári pályáról való eltiltásának felülvizsgálatát. Engedélyt kapott arra, hogy a felnőttoktatásban részt vegyen (1962-1964). Az 1957. évi publikációs tilalom után 1963-tól jelenhettek meg újra saját nevén tudományos dolgozatai és cikkei. 1968-ban a "prágai tavasz", majd 1981-ben a lengyelországi rendkívüli állapot kihirdetése idején ismét szigorított megfigyelés alá helyezték. Történészként - folytatva politika-, művelődéstörténeti munkásságát is - orvostörténelmi szakterületen helyezkedett el (1964), mint tudományos kutató. Kiemelkedő szerepe volt a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyv- és Levéltár megszervezésében, annak nemzetközi elismertségű intézetté tételében. Tudományos főmunkatársként, igazgatóhelyettesként, főigazgató-helyettesként (mb. főigazgató), 1984-töl főigazgatóként huszonöt évet töltött el az intézetben egészen miniszterelnökké történt megválasztásáig. Tudományos és szakirodalmi munkássága, intézetvezetői tevékenysége mellett a Magyar Orvostörténelmi Társaság főtitkárává, majd elnökévé választották. Az Orvostörténeti Közlemények szerkesztője, majd főszerkesztője volt (1968- 1990). A magyar politika-, művelődéstörténet területén elsősorban a 19. század kutatója, a nemzeti önállóságért és az ország modernizációjáért folytatott küzdelem tárgykörében, hasonlóan az orvostörténelem területén. Több könyve, több mint háromszáz dolgozata jelent meg itthon és külföldön (több nyelven). Tagjává választotta a Nemzetközi Orvostörténeti és a Gyógyszerésztörténeti Akadémia, alelnökévé a Nemzetközi Orvostörténelmi Társaság. Több nemzetközi és hazai akadémiai bizottság tagja, illetve elnöke volt. Számos külföldi kitüntetése és elismerése mellett tudományos kutatói tevékenysége, intézetszervező munkája és két nemzetközi tudományos kongresszus (1974, 1981) elismeréseként - többek között - a Weszprémi István-, a Semmelweis-, a Móra Ferenc-, a Zsámboki János emlékérmekkel, a Munka Érdemrend arany fokozatával (1982) tüntették ki. Nyugati országba szóló útlevelet 1974-ben kapott először, amikor előbb Svájcba, majd a Német Szövetségi Köztársaságba hívták meg, és több egyetemen (Düsseldorf, Marburg, Köln, Bonn, München stb.) tartott előadást. Külföldi meghívásai, elismerése és széles körű kapcsolatai segítséget nyújtottak az 1980-as években újra kibontakozó politikai tevékenységéhez. Alkalma volt találkozni nemzetközi hírű tudósokkal, egyetemi tanárokkal politikusokkal és magas rangú katonákkal, gazdasági és pénzügyi vezetőkkel is. A Magyar Demokrata Fórum rendezvényein 1988 elejétől vett részt, beleértve a tüntetéseket is (1987-ben, az első lakitelki találkozó idején nem tartózkodott itthon). A második lakitelki találkozón, 1988 szeptemberében lett a szervezetté alakult MDF alapító tagja. A demokratikus pártkeretek kialakulásáig részt vett a Független Kisgazdapárt újjászervezésének előkészítésében is, felkérték a főtitkári tisztség elvállalására. Hasonlóan felajánlotta a főtitkári tisztséget az 1989 tavaszán újjászervezett Kereszténydemokrata Néppárt is. Kezdettől fogva - hasonlóan az 1956-ban vallott felfogásához - célul tűzte ki egy középpárt, illetve pártkoalíció megteremtését. A kisgazdapárthoz, az 1956-os Petőfi Párthoz (Nemzeti Parasztpárt), a Kereszténydemokrata Néppárthoz fűződő kapcsolata segítette a koalíció megszervezését. Más pártba nem lépett be, csak az MDF-be. Az MDF I. országos gyűlésén, ahol a bevezető politikai előadást tartotta - nem fogadta el az elnökségi tagságot, így az EKA ülésein, illetve az 1989. június 13. és szeptember 18. közötti tárgyalásokon párttisztség nélkül volt az MDF egyik fődelegátusa. 1988-tól állandó meghívott tagja volt az elnökségnek és a választmánynak. (Egyébként tagja volt a kerekasztal-tárgyalások másik résztvevőjének, a Bajcsy-Zsilinszky Társaságnak is, amelynek elnöki tisztségére is felkérték.) Párttisztséget csak akkor vállalt, amikor a tárgyalások sikeres befejezése után sor került az MDF II. országos gyűlésére, ahol elnökké választották. Igen fontosnak tartotta a magyar pártok - elsősorban a centrumerők - nemzetközi kapcsolatainak a kialakítását. Ezért már 1989 nyarán előzetes megállapodást kötött az Európai Demokratikus Unió (EDU) vezetőivel, hogy a későbbi három koalíciós pártot együttesen felveszik. Hasonlóan készítette elő a Kereszténydemokrata Internacionáléval való együttműködést. Később az EDU alelnökévé választották (1990). Közben az Emberi Jogok Ligájának (1988), valamint az Európa Mozgalom - amelynek alelnökévé választották (Genf, 1989) magyarországi szervezetének megszervezésén is dolgozott. Európa egységéért folytatott tevékenységéért, Magyarország európai kapcsolatainak kiszélesítéséért Robert Schuman-díjjal tüntették ki (Strasbourg, 1991). Az 1990. évi országgyűlési választásokon pártja budapesti listáján szerzett mandátumot. 1990. május 2-tól kormányra kerüléséig az MDF képviselőcsoport-jának vezetője lett. 1990. május 3-án Göncz Árpád ideiglenes köztársasági elnöktől, mint a választásokon győztes, legnagyobb parlamenti párt vezetője - kor-mányalakítási megbízást kapott. Kormányalakítási tárgyalásait megelőzte az MDF-SZDSZ megegyezés (1990. április 29.), amely az ország kormányzati stabilitását biztosította. A három párt - MDF, FKGP és KDNP - koalíciós megállapodásán alapuló kormányát és programját 1990. május 22-én mutatta be az újonnan megválasztott Parlamentnek. 1990. május 23-án este az Országgyűlés 218 igen, 126 nem és 8 tartózkodással megválasztotta a Magyar Köztársaság miniszterelnökévé és elfogadta kormányprogramjának irányelveit.

 

Vissza az előző oldalra